Kb. 6 óra körül (jó esetben) szívszorító visongásra ébredek. Mogyoró kutya hiányolja a személyzetet, meg a reggelit. Álmsan feltápászkodok, amilyen halkan csak tudok, hogy Mogyoró ne kezdjen éktelen zajongásba, esetleg ugatásba, meghallva, hogy jövök, de persze nem sikerül. Meghallja, sietni kell. Ugyanaz a zokni, aminek elég feltűnő a színe, hogy a sötétben is megtaláljam a párját, egy kiszolgált melegítónadrág, majd elhallgatandó a kutyust, futás kifele. Tulajdonképpen a nap legszebb pillanatai következnek: egy kiskutya úgy tud örülni, ahogy semmi más. Körbeugrál, dörgölőzik, nyalogat, épphogy nem dorombol.

Ezt jóval prózaibb dolgok követik.. amennyiben az éjszaka kicsit hosszabbnak bizonyult volna a kelleténél, esetleg az előző napi vacsi volt túl.. hmm. megindító. Szartakarítás, pisifelmosás. Közben a kutya mindent elkövet, hogy szétcincálja a papírtörlőt - néha sikerrel.

Mogyoró már megtanulta, hogy a kaját leülve kell várni, és csak a TIED! parancsra lehet nekiesni. Persze az alkalmazás igen kiskutyásra szokott sikerülni: ha túl éhes, akkor nem foglalkozik a dologgal (mi próbálunk), ha csak kicsit éhes, akkor seggen csúszik a tálkához, ha nem éhes.. :) na olyan nincs nála. Mindig éhes, akármennyit is eszik. Labradorkölyök.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.