Régebben aktívan látogattam az Érdparkvárosban működő kutyaiskolát, ahol hetente kétszer jöttünk össze, keresve egy sík terepet, gyakorlatoztassuk a kutyáinkat. Később még rám is maradt a feladat, hogy vezényeljek, ami egy fontos feladat. Ez persze régen történt, több, mint húsz éve, de a kutyakiképzés szeretete megmaradt. Nem ördöngősség. Következetesen, szeretettel, sok dicséret, csak a kellő mennyiségű erőszakkal (sajnos az is kell - mégiscsak farkasból van).

Mogyoró már remekül tud hívásra bejönni. Ezt nem nehéz megtanítani: jutalomfalatkák, hangos és egyértelmű vezényszó és dicséret. Aztán a finomságok: sípszóra ugyanezt (fontos arra is gondolni, hogy elveszhet a kutyus - a sípszót sokkal könnyebben meghallja a városi zajban, mint a nevét sólongató gazdit). A szobatisztaságra nevelés kemény dió. Nekünk csak félis-meddig sikerült, dehát még baba. Hét hetesen nagyon örülünk, ha néha az ajtó elé állva jelzi, hogy elintézendő ügyei vannak odakinn. Igaz, nem sok időt ad: a cipőt nem mindig sikerül felvenni. Éppen ezért inkább csak egy régi papucsot rántunk fel annak a reményében, hogy sikerül megúszni egy takarítást. (egyébként nem mindig - pl. most is el kellett mennem egy kb. sűrű spenót állagú kakit feltakarítani. Bár a szaga is spenótra emlékeztetett volna...).

Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.